Kitartás

“A tudás kincs, de a gyakorlás hozzá a kulcs” – Ibn Khaldín

A túl sok agyalás. Ez az ami megöl. Ami megakadályoz mindenben.
A kesze-kusza gondolatok ricsaja nem hagyja, hogy az elme megpihenjen. Pedig mennyire szeretném ha csend lenne. Igazi csend, amelynél csak ülsz és vársz. Amikor megérkezik a válasz. Ez csak akkor lehetséges, ha csendben vagy. De milyen nehéz is az, amikor folyamatosan, egész eddigi életedben ezt tanultad, ezt láttad. Akkor hogy lesz ebből csend? Úgy, hogy megbocsátasz magadnak, átadsz minden olyan gondolatot és érzést annak az erőnek, amely ezt feloldja és eltüntetni. Aztán a türelem… Önmagammal szemben. Ha önmagammal türelmes vagyok, másokkal is az leszek. Érezz könyörületet, amikor botladozol. 

“Amikor botladozol, érezz könyörületet önmagad iránt. Így tanultál meg járni, egyszerre egy reszketeg lépést megtéve. Kezdd újra. Tudd, hogy bármi is történik ebben a pillanatban, az egy nagyobb terv része, és tökéletesen történik, a saját személyes növekvésed, fejlődésed és javulásod érdekében. Az amatőr reménykedik és vágyakozik, a mester tud. ” – James A.R. 

Bárhova nézek, rájövök, hogy megfelelő kitartással, szorgalommal, hittel, bármi elérhető, bármennyire is attól távol lévő dolgokat táplálnak az emberbe. Mélyen hiszek a csodák a tanításában, és tudom, hogy a tanítás egy- az egyben megállja a helyét. Sokat fogok idézni,kitérni rá, mert életem eddig olvasott könyvei közül messze a legjobb (számomra) 
Ha nem vagy kitartó, igazán nem is akarod. Vagy nem is az az utad. Vagy még nem vagy rá elég érett. Bármennyire is nem hiszed, az Utadon végigvezetnek. Ez egy csoda. Amikor minden összeáll. Visszanézel a múltba, és azt tapasztalod, hogy igen, enélkül nem ez az ember lennék. Minden összeáll, mint a kirakó darabkái. Fantasztikus. Mint ahogy a lágy szellő felkapja a leveleket, úgy suhansz te is az élet szelével. Olyan szép is az élet. Bármennyire sok rosszat is tapasztal az ember, mindig vannak az életben olyan mozzanatok, amikért érdemes élni. Nálam van egy ilyen pont, amit ilyenkor tapasztalok meg. Amikor valami meghatót látok, vagy amikor egy nagyon hosszú idő után először látom az egyik barátomat, vagy egy távoli lovascsapatot látok a szabadban vágtázni. Egy mozzanat, ami valamit megmozgat bennem. Ennél a pontnál egy síráshoz hasonló hasonló érzés jön elő. Felemelő. Tudom, hogy ezek a pillanatok Istentől, ill. egy magasabb erőtől erednek. Hálás vagyok értük.